×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Dream Theater - The Astonishing (2016) 

Megjelent: 2016. február 01. hétfő 00:05
Szerző: pjuan
    Lemezismertetők 

A Bostonban, 1985-ben - Majesty néven - indult Dream Theater elérkezett a tizenharmadik stúdió lemezéhez... A legutóbbi hasonló mutatványukkal 2013-ban jöttek ki, egyszerűen csak Dream Theater címmel, ami albummal tulajdonképpen újra próbálták indítani a nevüket és sajátos fúziójukat... Azóta megjelent egy koncert csomag is 2014-ben Breaking the Fourth Wall címmel, bemutatva, hogy látványban mekkorát fejlődtek az utóbbi időszakban...

A mindezt folytató The Astonishing a csapat történetének egyik legnagyobb kihívását vállalta magára azzal, hogy egy saját gyártású fantasztikus-fantasy koncepciót dolgoz fel, rock-opera, vagy ha úgy tetszik musical-szerűen, dupla formában, kiegészülve szimfonikus zenekarral és kórussal. A kihívás hatalmas, az elvégzett munka is jelentős, de a Dream Theater kapcsán jó ideje mindig az a legfőbb kérdés, hogy a kreativitásukkal vannak-e olyan szinten, hogy a végeredmény eredetinek is tűnjön, ne csak technikailag jó minőségű önismétlésnek...



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!



John Petrucci a következőkkel magyarázta a lemez készítésének célját: "Jó ötletnek tűnt zenekari szinten, hogy elkészítsünk egy újabb koncept-albumot. A legutóbbi koncept-lemezünk, a Scenes From A Memory 1999-ben jelent meg, jó tizenöt éve, így most úgy gondoltuk: minden megfelelő ahhoz, hogy csináljunk egy újabbat. Tudtam, hogy először is egy sztorira van szükségünk a dologhoz, az ugyanis nem izgatott, hogy valami laza vezérfonalra fűzzük fel a dalokat önkényesen. Nem egy sima koncept-lemezben gondolkodtam, hanem valami olyasmiben, amihez teljes előadást lehet kapcsolni, hogy minden elem a helyére kerüljön, egy ilyet mindig a sztorinak kell vinnie magával. Vagyis kellett egy történetvonal, egy helyszín, karakterek, térképek, minden.

A munka nagyjából két és fél éve indult, egy évembe került, mire összeraktam a sztorit annyira, hogy elővezethettem a többieknek. Mivel valami olyannal akartam előrukkolni, ami közel áll hozzám, tudtam, hogy a zenének valahogy szerepet kell játszania a történetben. Nagy sci-fi és fantasy-rajongó vagyok - Csillagok háborúja, Trónok harca -, így elég határozottan tudtam, hová szeretnék eljutni. De tényleg bele kellett merülni és dolgozni kellett rajta, újra és újra átfésülni, minden egyes nap, mire végre volt valami komoly a kezemben."


"Nem is nagyon volt időm semmi másra a legutolsó, bő egy évben... Ahhoz, hogy jó legyen, tényleg nagyon körültekintően kellett összeállítani az egészet. Jordannel úgy írtuk meg az anyagot, hogy tényleg egyfajta progresszív metal filmzene legyen a sztorihoz. Vagyis nem azt mondtuk: oké, akkor írjunk egy nótát, itt az első refrén, satöbbi, hanem végigmentünk a sztorin, megvizsgáltuk, éppen mi történik és hol. Biztosnak kellett lennünk benne, hogy stimmel az időrendiség és a történet. Minden szinten így dolgoztunk. Aztán amikor elkészültünk, megmutattuk a végeredményt David Campbell karmesternek, aki nagyzenekari hangszerelésekkel is foglalkozik, őt is bevontuk a munkába. A szövegeket is dalról-dalra, karakterről-karakterre haladva raktam össze. Tényleg mindenre nagyon alaposan odafigyeltünk, legyen szó a borítóról, a térképről, a városokról, utakról."



Ennyit a marketingről... Most nézzük meg a fogyasztói oldalt... Egy ilyen hosszúságú és tartalmú zenemű meghallgatásához ugyanis, leginkább tolerancia és kitartás kell. Sőt, tovább megyek: soha nem volt még szükség ekkora toleranciára egy Dream Theater-produkció kapcsán, mint most... A dupla lemezt ugyanis nagyon nehéz végig hallgatni, nem feladni, nem abbahagyni, és még nem anyázni közben... Tényleg küzdeni kell, hogy az emberben az elejétől a végéig kitartson az érdeklődés... Leginkább azért nehéz kitartani, tolerálni, mert egyáltalán nem könnyítik meg a rajongóik dolgát... Nem csak a mű hosszával, minden más tekintetben is túlzásba esnek, ráadásul nem is egyszer, hanem újra és újra, folyamatosan, megállás nélkül...

Ez egy teljes értékű rock-opera akar lenni, egy nagyzolásig fokozott és nyújtott koncept-album, amelyen az úttörő prog-metal banda próbálja a nevéhez ragadt minőségi elvárásokhoz méltón elvégezni a maga elé állított hatalmas feladatot, megfelelni a kihívásnak... Az építőkockák ismerős elemekből állnak össze, rendkívüli felkészültségű hangszeres megoldások sorakoznak itt, emlékezetes dallamokkal, de minden megoldásuk ismerős már korábbról, vagy tőlük, vagy a műfaj valamely klasszikusától, Pink Floyd, Yes, Queen és társaiktól...

James LaBrie hősiesen küzd az énekkel, de a szerepek nem különülnek el eléggé egymástól, igazi drámaiságra pedig egyáltalán nem képes. Mintha féltené a hangját... John Petrucci a gitár-bravúrjaival sokszor visszavonul és inkább aláfesti a saját történetét, mintha a feladat súlya elnyomná az ötleteit... Jordan Rudess sokszínű billentyűivel ismét túlzásokba esik, ráadásul a primitív burleszk-hatások sem múltak ki a játékából, a filmzenei ambíciói pedig többnyire romantikus zongora-közhelyekig jutnak... John Myung agilis, de nem igazán kivehető basszusaival, meg Mike Mangini vadul pontosságra törekvő, de lélektelen dobolásával, meg a borzasztóan gépies hangzásával csak nyomasztó részét képezi a produkciónak... Mindehhez a komolyzene is szervesen akar kapcsolódni, de a végeredmény csak zavarossá és filmes-közhelyekké válik tőle...

Petrucci persze ismét a jó és rossz harcát akarta megzenésíteni ezzel a fantasy-orientált történettel, amelyben lázadók dacolnak az elnyomó birodalommal... És természetesen kidolgoztak visszatérő témákat, jelezve a LaBrie-által megformált különböző karakterek jellemét és szerepét a történetben... De ezek a visszatérő témák túlzottan ötlettelenek, ráadásul már mindet megcsinálták korábban, így leginkább önismétléseknek tűnnek... Mindezt megfejelik még egy nagy problémával, direkten felhasznált külső hatásokkal: a Pink Floyd, a Yes és a Queen megoldásai persze jók voltak, de ilyen direkten előkerülve sima másolatnak, egyszerű közhelynek tűnnek... Ha ennyi nem lenne elég: a komolyzenekar és a kórus filmzene-betétjei mellett, dixieland, country és - nagyon primitív - jazz-rock részeket is kapunk, elektronikus zajokkal egyetembe, mintha a szerzők azt gondolnák, hogy ha minden stílust és réteget bedobnak ebben az összeturmixolt vegyületbe, akkor és attól majd progresszívvá is válik! Pedig csak zavarosnak tűnik mindez így együtt...

Persze a sok önismétlés és véglet - túlzásba eső erőszak és felesleges ömlengés - között, akadnak azért szép számban újrahasznosított, de ettől még izgalmasnak maradó témák és dallamok is... De ez a lemez most nem ezekről akar szólni, hanem a történetéről, egy - amúgy nem is létező - musicalről, amiben minden összefügg mindennel, amiben el lehet merülni, ha valaki elég kitartóan kutatja... A baj csak az, hogy szerintem egyáltalán nem érdemes lemerülni a legalsó bugyraikhoz... Ez a mű ugyanis annyira sematikus, annyira újrahasznosított, hogy csak felületesen működik... Sőt, most elsőként úgy gondolom, hogy ez már tényleg csak háttérnek való, egy rajongó beteszi és mehet a tevékenysége közben, nem fogja zavarni semmiben, de ha néha oda is figyel rá, akkor sem fog meglepődni tőle... Még csak a zongorás-nyávogós-suttogós (-énekes) részeknél tűnik liftzenének, de már ennek a mennyiségével is túlzásba esnek, úgyhogy haladnak ebbe az irányba is...

Írom mindezt annak ellenére, hogy a csapat sokáig a legnagyobb kedvencem volt... De hol van már az Images and Words borzongása, vagy az Awake dühe, vagy a Six Degrees of Inner Turbulence agresszív zavarodottsága, vagy a Train of Thought súlya? És most direkt nem is írtam példának a Scenes from a Memory koncept-lemezt, mert bár annak a Pink Floyd-hatásait akarják ismét újrahasznosítani, de annak a minőségétől is nagyon-nagyon messze vagyunk...

Képtelen vagyok felfogni, hogy mit akartak ezzel az önismétlő és önlopó lemezzel újra elmondani, képviselni... Talán, hogy mindent és bármit megtehetnek? Érthetetlen, hogy miért akarták egyedül LaBrie-val felénekeltetni a különböző szerepeket, amikor jól hallhatóan képtelen egynél többet előadni... és azt az egyet is hallhattuk már tőle ezerszer... Érthetetlen, hogy miért akartak filmzenés betéteket, amikor képtelenek hozzá alkalmazkodni, mellékszereplőként viszont túl soknak tűnik ennyi vonós és kórus szereplése... Érthetetlen, hogy miért akartak ennyi ömlengős-epikus dalt, amikor mindegyik ugyanolyannak tűnik, mintha egyetlen téma variációit hallgatnánk... Érthetetlen, hogy miért kellett ennyi stílust bedobni - ha mellékesen, másodpercekre is -, amikor mindegyik csak említésre kerül, felületesen, nincsenek kibontva... De az is érthetetlen, hogy az ömlengéseik közé miért tesznek ennyire groteszk témákat, amik ebben a színpadias formában csak önmaguk kifigurázásának tűnnek... Nem értem, nem értem és nem értem ezeket a döntéseket... Ugyanis teljes hülyeségnek tűnik tőlük a végeredmény... Háttérzenének!

Ha valaki azt hinné, hogy nincs más út előttük, akkor bedobnék néhány felvetést... Ha már komolyzene, akkor nem csak ez a romantikus zagyvalék létezik, ha a figyelmükbe kellene ajánlanom szerzőket, akkor Kodály és Bartók nevét biztos betenném a felsorolásba, ha másként nem, hát drámaiságban, vagy ritmikailag varázslatos frissességet tudnának hozni a megismerésükkel a dalaikba... Kérem, vannak ezeken az ismerős harmóniákon kívül is témák, amikben érdemes megmártózni, főleg akkora tudással, mint amilyen az övék... Az pedig egyenesen nevetséges, ahogy LaBrie el akarja énekelni a különböző szerepeket, ugyanazt a nyavalygó hangot használva... Teljesen hiteltelenné teszi ezt a történetet mesélő lemezt, illetve musical-formát... Drámaiságnak nyoma sincs az előadásában...

Ha meg fantasy-filmzene, akkor szintén van manapság olyan is, ami súlyos és misztikus, depresszív mélységű... Én mondjuk Steve Jablonsky műveit nagyra tartom egy ideje, most legutóbb a The Last Witch Hunter filmzenéjét hallottam tőle, és észvesztően sikerült (pedig a film rendkívül gyenge)... De ha musical téma kell, akkor arra is lenne pár javaslatom... Az amerikaik nem látnak ki a "jó ellen rossz", "fekete ellen fehér", "hatalom ellen szegénység" témákból, amik valójában teljes hülyeségek... A gonoszt ugyanis csak egy másik (ellenirányú) gonoszság tudja ellensúlyozni, egy gyilkost megölni szintén gyilkosság, és nem más... De téma lehetne például a megbocsájtás és a szeretet ereje, ami maga az ember és az ő nagysága... És sorolhatnám a hasonlókat, kardcsörömpöléstől és fegyverropogástól mentesen...

A Dream Theateres srácok valójában nem is értik, hogy a bátrabb rajongóik és a kritikusaik miket kérnek számon rajtuk. Ők elvannak a saját szabályaik között, gyártják is rendszeresen, két évente ugyanazt a lemezt, csak kicsit másként... Pár ezret mindig el is tudnak passzolni az aktuális önismétlésükből, a koncertjeiken meg lehet nyomni a régi dolgaikat is, amik még tényleg ötletesek és érdekesek voltak... Így aztán soha nem is derül ki a számukra, hogy valami nagyon nem stimmel körülöttük! Pedig az önismétléseikkel és lopásaikkal egyre unalmasabbak, aminek a vége csak a biliborítás és összeveszés lehet... Szóval most még fel lehetne ébredniük az álmosító közhelyekből, mert már nagyon itt lenne az ideje új témákat és megoldásokat keresniük, felébredni a szundikálásból, mert egy ideje már eléggé agyhalott irányba mennek az amúgy okoskodó dolgaikkal, amik így csak felesleges giccsgyártásnak tűnnek!

10/6



Track lista:

Act I:
01. Descent of the NOMACS - 1:11
02. Dystopian Overture - 4:51
03. The Gift of Music - 4:00
04. The Answer - 1:53
05. A Better Life - 4:39
06. Lord Nafaryus - 3:28
07. A Savior in the Square - 4:14
08. When Your Time Has Come - 4:19
09. Act of Faythe - 5:01
10. Three Days - 3:44
11. The Hovering Sojourn - 0:28
12. Brother, Can You Hear Me? - 5:11
13. A Life Left Behind - 5:49
14. Ravenskill - 6:01
15. Chosen - 4:32
16. A Tempting Offer - 4:20
17. Digital Discord - 0:48
18. The X Aspect - 4:13
19. A New Beginning - 7:41
20. The Road to Revolution - 3:35

Act II:
01. 2285 Entr'acte - 2:20
02. Moment of Betrayal - 6:12
03. Heaven's Cove - 4:20
04. Begin Again - 3:54
05. The Path That Divides - 5:10
06. Machine Chatter - 1:03
07. The Walking Shadow - 2:58
08. My Last Farewell - 3:44
09. Losing Faythe - 4:13
10. Whispers on the Wind - 1:37
11. Hymn of a Thousand Voices - 3:39
12. Our New World - 4:12
13. Power Down - 1:25
14. Astonishing - 5:51

Közreműködő zenészek:

James LaBrie - ének
John Petrucci - gitár, producer, történet
Jordan Rudess - billentyűs hangszerek
John Myung - basszusgitár
Mike Mangini - dob, ütős hangszerek

vendégek:
Eric Rigler - duda
City of Prague Philharmonic Orchestra
David Campbell - komolyzenei és kórus hangszerelés

Richard Chycki – hangmérnök, keverés
Jie Ma - grafika, borító

További Dream Theater cikkek oldalunkon!

Kiadó:
Roadrunner
Honlap:
dreamtheater.net
facebook.com/pages/Dream-Theater
jameslabrie.com
jordanrudess.com
mikemangini.com


rovat lapozó


Még, még, még...




 

Ajánló









Ez is érdekelhet

Annihilator - For the Demented (2017)
A kanadai Ottawá-ban, '84-ben indult Annihilator a hazájának a vezető groove-thrash-heavy metál zenekara... A csapat diktátora, Jeff Waters legutóbb 2015-ben adta a

Tovább...
Motörhead - Orgasmatron (1986)
1986 izgalmas év volt. Geopolitikai szinten, mert az USA áprilisban végigbombázta Líbiát egy nyugat-berlini robbantásos merénylet miatt, majd még ugyanazon hónap végén jött a

Tovább...
Vuur - In This Moment We Are Free - Cities (2017)
A holland Anneke van Giersbergen idén pont tíz éve, 2007-ben szállt ki a Gathering-ből, de hiába a kommerszebb szóló karrierje, ma is mindenki az atmoszferikus doom

Tovább...
Revolution Saints - Light In The Dark (2017)
A 2014-ben induló, amerikai Revolution Saints szupergroup-trió 2015-ös Revolution Saints lemeze - amiről kétszer is írtunk annak idején - után, nem

Tovább...
Motörhead - Rock 'n' Roll (1987)
1987 nagy változásokat hozott a zenei életben. A Napalm Death a Scum-mal útjára indította a grind őrületet, a Mötley Crüe a Girls, Girls, Girls lemezzel tovább folytatta a

Tovább...












Klipmánia